2016. február 6., szombat

X. fejezet 1. rész

Szűk, számomra ismeretlen helyen ébredek. Mielőtt kinyitnám a szemem, beleszagolok a levegőbe, ahol már ismerős illatok terjengnek. Patrick arcával találom szembe magam. Szemhéjai puhán fekszenek egymáson, ajkai kissé szétnyílnak, haja kócosan hullik a szemébe. Órákig el tudnám nézni, annyira édesen alszik, de sajnos nincs ilyen szerencsém, mert mocorogni kezd, amit legkevésbé sem mondanék problémának.
− Szia. – suttogom mosolyogva.
− Jó reggelt. – motyogja rekedtesen, mosolyogva.
− Biztos lehetsz benne, hogy az. – vigyorgok – Jó is lenne, minden reggel így ébredni. – lejjebb csúszom, s a mellkasának döntöm a fejem.
− Megoldható. – ölel át, majd puszit nyom a hajamba – Csak egy szavadba kerül.
− Megengednéd, hogy hozzád költözzek? – felvont szemöldökkel pillantok föl rá.
− Milyen kérdés ez? – nevet – Azt hittem, ez egyértelmű.
− De hát… nem is vagyunk együtt. – értetlenkedem tovább. Morcosan a kávézóasztalra mered.
− Reméltem, hogy a tegnapi napból kiderül, hogy mit érzek irántad, de úgy látom, nem voltam elég meggyőző.
− Bocsánat, én… nem úgy értettem. – dadogom elvörösödve – Te is tudod, hogy én mit érzek.
− Nem. Az a helyzet, hogy nem tudom. – nevet föl keserűen – Echo, én mióta megismertelek, többet akarok. Még a tegnapinál is. Nem csak a külsőd akarom imádni, hanem a belsőd is. – végén, már suttogva mondja ki a szavakat, mintha attól félne, valaki meghallja. Vallomása egészen szíven üt. Pólója hátuljába kapaszkodom, nehogy leszédüljek a kanapéról.
− Igazából… én is így vagyok ezzel. – mosolyodom el kínosan. Hosszú csönd nyúlik el köztünk, de még mindig összeölelkezve fekszünk.
− Úgy látom, ez a kérdés, egy ideig megválaszolatlan lesz. – szólal meg hirtelen.
− Amíg félünk ki mondani.
− Nem is igazán ez a helyzet. – gondolkodik el – Csak nehéz, ez az egész. – rázza a fejét.
− Nehéz? Az egész bandád és a családjuk is úgy állt kettőnkhöz, mintha együtt lennénk! – nevetek föl – Más meg nem mindegy mit gondol rólunk?
− Anyukád, mit szólna? Még csak nem is tud rólam.
− Pont ez az. Nem is hiszem, hogy érdekli. – vonom meg a vállam.
− Jaj, Echo. – karjai szorosan fonódnak körém, fejem a nyakhajlatába hajtom. Néhány percig, némán feküdtünk. Nem vártam, hogy bármit is fog mondani. – Echo. Leszel a barátnőm?
Hatalmas mosoly terül szét az arcomon, s a szívem hevesen dobogni kezd.
− Természetesen, igen. – annyira szorosan a vállának nyomom a fejem, hogy még abba sem vagyok biztos, hogy könnyezek-e vagy sem.
− Egyszer… szeretnék a barátnő helyett, valami mást kérdezni. – mosolyodik el. Agyam rohamtempóban kattogni kezd. A gondolat, hogy összeházasodom valakivel, megrémiszt. De mi van, ha ennek a valakinek neve is van, és itt fekszem összebújva vele a kanapén? Erős érzéseink vannak egymás iránt, az tény. De van-e akadálya a kapcsolatunknak? Van. Rengeteg. Már eleve, a korkülönbség. Patrick harmincegy éves. Egyértelmű, hogy családod szeretne. Feleség, gyerekek… Talán, nem most. De később igen és én, még akkor is botrányosan fiatal leszek. Érettnek érzem magam, ehhez az egészhez. Egy igazi kapcsolathoz. Amúgy sem vagyok, az az őrjöngős fajta, de mi lesz, ha esetleg egyetemre kerülök, és ez megváltozik? Már a szakítás gondolatától is hányingerem lesz. Tegyük föl, hogy nem így lesz. Leérettségizem, ideköltözöm, esetleg, egyetemre járok. Mindenki boldog lenne. Vagy mégsem?
− Mind töröd azt a gyönyörű fejedet? – kuncog a hajamba Patrick.
− Az mennyire gáz, hogy csak most mondtuk ki hivatalosan és már azon agyalok, hogy belepusztulnék, ha elveszítenélek?
− Eléggé. – nevet föl meghökkenve – Nekem már… elég stabil döntéseim vannak, ezen a téren. Én inkább attól félek, hogy te unsz rám. Olyan fiatal vagy Cica, még gimibe jársz, csak most kéne jönni az igazi életnek nálad.
− Te most tényleg magad ellen uszítasz? – nézek rá hitetlen mosollyal – Részben, nem vagyok az a bulizós fajta, más részt veled is ugyan úgy kitudnám élni magam. Csak lenne valaki, aki vigyáz rám, hogy ne kövessek el, hatalmas hibákat. De ha meggondoltad magad a kapcsolatunkról, már elkéstél vele, hogy visszamond. – nevetek föl. Nevét forgatja, de végül ő is kuncogni kezd.
− Inkább gyere, adok egy pólót. – húz föl a kanapéról. Emeletre sétálunk, majd a szobába, ahol már bizony, aludtam is. A gardróbot elhúzva, megcsap a különlegesen finom öblítő illat, amit életem végéig tudnék szagolni. Hm, talán, be kéne költöznöm a szekrényébe. Egy sima, fekete kereknyakú pólót emel le a polcról, majd a kezembe nyomja.
− Nem akarsz kimenni? – nézek rá felvont szemöldökkel.
− Ezt eltaláltad. – mosolyog kajánul.
− Oké, akkor megyek a fürdőbe. – sarkon fordulok, de természetesen oda is követ. Ajtó kattanására leszek figyelmes. – Minek zártál be?
− Hogy ne menekülhess ki. – egy lépéssel közelebb lép hozzám.
− Szerinted tettem volna ilyet? – alsó ajkamba mélyesztem a fogsorom, ezzel elfojtva egy vigyort.
− Én azt nem tudhatom. – utolsó lépésénél én is hátra lépek, így a pultnak ütközöm. Pillantásunk egymásba forr, miközben én, lassan húzom le magamról a ruhát. Az ujjával kezdem, ami a karom felénél, lecsúszik, így a fölső részem, teljesen meztelenné válik. De ő még mindig a tekintetem fürkészi. Derekamról még lassabban tűntettem el, de az, még hamarabb megadja magát, így, már teljes valómban állok előtte. A két gyönyörű, kékes-zöld írisz, elválik az én mogyoró barnámtól, s végig mér. Milliméterről, milliméterre forrósítja föl a bőröm a puszta pillantásával, ugyanis, kezei a pulton támaszkodnak a két oldalamon. Hirtelen felkapja a pólót, és felém fogja. Engedelmesen felemelem a kezemet, így át tudja húzni a fejemen. Ezt követően felkap, és a márványlapra helyez, minek hűvös érintésétől, felsikkantok, mire kuncogni kezd. Cirógatni kezdi a combomat, majd finom puszit nyom a számra.
− Bocsánat, de nem hiszem, hogy tovább tudtam volna türtőztetni magam.
− Az volt a célom. – kacsintok rá – De legközelebb te jössz. – vigyorgok izgatottan.
− Soká lesz az még. – gyengéd homlok puszival folytatja, majd lecsúszva a halántékomon, rátér a nyakamra.
− Remélem, azért annyira nem. Például, lehetne most is, úgyse zuhanyoztál tegnap, nem? – letörölhetetlen mosoly kunkorodik a számon.
− Abból az lenne, hogy rólad is leszedném, ezt az átkozott pólót és berángatnálak magammal, amiből, nem túl sok fürdés lenne.
− Jó is lenne. – kócos hajtincseit az ujjaim köré csavarom.
− Te kérted, hogy ne siessük el, de percenként hergelsz. – nevet bele a nyakhajlatomba.
− Rád, ez ilyen automatikus reakció. – vonom meg a vállam. Szemem a sliccénél kialakult dudorra téved. – Patrick…− suttogom.
− Hm? – morogja továbbra is a nyakamat ízlelgetve.
− Megérinthetlek? Mármint… tudod hol.
− Ezt nem kell megkérdezni, Cica. – nevet föl – Most már főleg nem. Egyébként, imádom, hogy a huncut énedből, ilyen kis visszafogott leszel, mikor tettre kerül sor.
Szememet lesütve, pironkodva megvonom a vállam, miközben, ő közelebb lép hozzám. Övtartójába dugom az ujjam, amivel közelebb húzom magamhoz. Ujjaimat a mellkasának támasztom, majd elkezdem lefelé húzni. Zilálva veszi a levegőt és mikor, a hasaaljához érek, felszisszen. Finoman végig húzom a fekete anyagon az ujjam, mire felnyög. Meg akarom érinteni. Megint. Minden ruhanemű nélkül. Mit is olvastam egyszer? „Olyan, mint a selyembe csomagolt, acél”. Beleremegek a gondolatba. Tegnap, tüzetesen meg tudtam vizsgálni, nem csak a kezemmel. Bontogatni kezdem a gombot, s a zipzárt. Öve, már egy ideje, hanyagul lóg a nadrág két oldalán. Az én légzésem is egyre szabálytalanabb lesz. Alsónadrágján, már egészen kihívóan nyomakodik ki. Mocorogni kezdek a pulton, de ahogy az érzékeny pontomnak nyomul a hideg kő, még forróbb leszek. Kezeim, újra utat találnak hozzá. Alhasától, lassan araszolok lefelé, egészen be a fehér anyag alá. Mellettem támaszkodó karja megremeg. Szét nyílt ajkakkal figyelem a kezem útját. Talpam a faajtónak feszítem, a bennem dolgozó energiát levezetve. Közben a kezem, szüntelenül mozog. Patrick teljesen szétesve nyöszörög, s úgy érzem, én is mindjárt szétrobbanok.
− Oh, Echo. – nyögi teljes átéléssel. Karja erőtlenül megcsuklik mellettem, lábamat a dereka köré fonom, nehogy összeessen. Apró puszikkal halmozom, míg a légzése vissza nem áll a normálisra.
− Na, hagylak szépítkezni. – csúszok le a pultról, de alig ér le a lábam a földre, már vissza is emel, s hátra dönt, amennyire a csap fölé szerelt tükör engedi. Pólómat felcsúsztatja a hasamig, majd a tegnapihoz hasonlóan elveszek.
Még, kissé remegő testtel üldögélek a felmelegedett, márványpulton, Patrickkel a lábaim között.
− Menjünk, csinálok reggelit. – mormolja a nyakamba. Elégedett mosollyal bólintok, s hagyom, hogy leemeljen az ülőhelyemről.
− Már jó lenne hazamennem. – gondolkozom el a lépcsőn lefelé menet.
− De milyen ember lennék, ha a tegnapi után hagynálak éhesen hazamenni? – néz rám huncut mosollyal.
− Akinek csak szexre kellek. – kuncogok.
− De hát, mint tudjuk, ez nem így van, szóval foglalj helyet. – int a konyhapult mögötti bárszékre. Csöndbe somolyogva figyelem, ahogy Patrick a konyhába tevékenykedik. Pontosabban hátulról szemlélem meg jobban. A még mindig kócos, haját, aminek, bár el kéne egy fodrász, de annyira édesek azok a kis hullámos tincsek a tarkójánál, hogy lehet, csak egy keveset kéne lecsippenteni belőle. Szememet tovább vezetem a fekete pólóba bújtatott hátára, majd a szintén feketébe rejtett fenekére és lábaira. Ezen a két helyen, talán a kelleténél tovább elidőzöm, mert egy általam behatárolhatatlan idő után, megfordul.
− Jobban égetsz a nézéseddel, mint a sütőlap. – kuncog.
− Hát, ami jó, az jó. – vonom meg a vállam, mire felnevet. Lekúszom a székről, mögé szökkenek, majd finoman rácsapok a fenekére, minek hirtelenségétől megremeg. – Mióta először láttalak hátulról ezt tervezem. – ölelem át hátulról.
− Ha ezt tudom, hamarabb is megtehetted volna. – morogja elfojtott mosollyal. Hátának támasztom a fejem. Minden mozdulatánál érzem, ahogy megfeszülnek, majd kiengednek benne az izmok. Olyan megnyugtató az egész, hogy félő, el fogok aludni. – Ha így maradunk, sose lesz kész a reggeli. – suttogja.
− Nem baj. Úgyis másra vagyok éhes. – simulok még jobban a testéhez.
− Imádsz hergelni, ugye?
− Eltaláltad. – kuncogok, majd elengedem, és visszaülök. Néhány perc múlva, egy adag palacsintát tesz le elém, amit megint hihetetlen sebességgel nyomok a fejembe. – Nem tudom, hogy létezik-e evés fétis, de téged látva, tuti. – fejemet a tenyeremmel támasztom alá, közben csillogószemekkel figyelem.
− Teljesen megőrjítesz, Echo. – sóhajt föl. Kezét a kézfejemre simítja, pillantásunk összeakad.
− És én mit mondjak? – nézek rá hitetlenül – Nem is értem, hogy voltál te szingli. Elképesztő kedves, gondoskodó, imádni való vagy, elképesztő jól nézel ki és még főzni is tudsz. Mi ez, ha nem főnyeremény? – nevetek föl hitetlenül – Meg hát… hozzá kell tennem a száddal és a kezeddel művelt tehetséged is, plusz, amit még nem próbáltam, de már jó lenne, és zenész vagy. Ki ne akarna egy zenésszel járni? – sorolom. Érdeklődő vigyora, még a monológom után is az arcán marad.
− Most én is soroljam föl, mit szeretek menned? – nevet föl és látszólag, észre se veszi mit is mondott – A szeretni való, visszahúzódó, angyali természeted mellett, ott van a nőies, szenvedélyes, huncutságod, amiből jócskán kapok, nem is kis ízelítőt. Meg aztán…− csúszik le a székről, engem is magával húzva – szívesen elnézegetnélek, csak úgy. Ruhában is, de anélkül sem bánnám. – suttogja a fülembe.
− Haza kellene már mennem. – cirógatom meg a tarkóját, mielőtt, újrakezdődne a fürdőszobai.
− Jó lenne, ha már ez lenne az a „haza”. – dönti a vállamnak a fejét.
− Patrick…
− Úgyis hozzám fogsz költözni. Ne is ellenkezz. – kuncog, majd puszit nyom a nyakhajlatomba.
Kelletlenül kikászálódom az öléből, de egy határozott mozdulattal visszahúz.
− Tényleg mennem kell. – suttogom a fülébe.
− Na, jó, de hazaviszlek. – kel föl, velem együtt a kanapéról.
Vissza akartam venni a ruhámat, de természetesen, rá lettem beszélve, hogy ilyet semmiképp se tegyek, de azért, a bugyimat felvettem, még ha, próbálkozott Patrick, azzal az indokkal, hogy minek az. Így végül, szandálban és Patrick pólójában sétáltam ki a házból, kezembe a ruhámmal.

− Akkor mi most…− kezdek bele, mikor megállunk a házunk előtt.
− Hát, úgy tűnik. – mosolyog rám. Derekamnál fogva, az ölébe emel, majd hosszú csókot nyom a számra.
− De nem tudhatja meg senki. – rázom a fejem.
− Nem, egyelőre nem. Én biztos nem fogom elmondani senkinek. A srácoknak sem. – utal a banda többi tagjára.
− Ők, már így is azt hiszik. – nevetek föl.
− Hitték. Még az akusztik napján, de letagadtam.
− Szerintem a barátainknak elmondhatnánk. Nem azt mondom, hogy írjuk ki hirdetőtáblára, de nekik, igazán elmondhatnánk.
− Nem szükséges. Majd ha kérdezik, elmondjuk. Viszont, anyukádnak nyugodtan mond el.
Szarkasztikusan felnevetek.
− Biztos lehetsz benne, hogy ő lesz az utolsó, aki megtudja.
− Echo, ne legyél ennyire gyerekes. – sóhajt föl – Joga van tudni. Egyébként az anyukád, ne haragudj már rá.
− Már megint jobban akarod ismerni az anyámat, mint én? −  teszem keresztbe a kezemet – Azonnal eltiltana tőled, amúgy meg, pont az ő véleménye hagy hidegen.
− Esküszöm hihetetlen vagy! – kezdi fennhangon – Úgy tudsz viselkedni, mint egy sértődött kisgyerek.
− Mert az vagyok! Gyerek, kamasz, és ha nem tetszik, el lehet menni! – ripakodok rá, majd kiugrok az öléből, vissza az ülésre. Sértődötten üldögélünk néhány percig, végül visszamászok hozzá, s morcosan puszit nyomok a nyakhajlatába. Durcás félre néz, de karját a derekamra kulcsolja. – Most, te vagy olyan, mint egy hisztis kislány. – motyogom.
− Nem is igaz. – húz magához. Ajkam végig futtatom a nyakán, az állán át, egészen a szájáig. Csókunk egyre jobban elmélyül, keze már a felső alját tapogatja, mikor eltolom magam, tőle.
− Tényleg mennem kell. – mászok le róla kuncogva – Szia. – utolsó puszit nyomnék a szájára, ha nem húzna magához megint. Egy igazán hosszú búcsú után, végre kikászálódom a kocsiból, majd elindulok befelé. Szobám felé venném az irányt, mikor anya hangja üti meg a fülem.
− Echo Williams! Azonnal gyere a nappaliba! −  kiáltja mérgesen. Unottan a nappaliba sétálok a helyiségbe, ahol a kikerekedett szemű, tátott szájú édesanyámmal találom szembe magam. – Te mégis hol a csudába voltál egész éjjel? – motyogja halkan, de látszik, nemsokára kitör belőle a tűzokádó sárkány.
− Valahol. – vonom meg a vállam – És te? Hogy-hogy erről bármit is tudsz? Általában dolgozol. – nevetek föl gúnyosan.
− Szabadnapom van. – sóhajt föl, magát nyugtatva.
− Hűha, azt hiszem első alkalom!
Az utolsó mondatom volt az utolsó csepp a pohárba.
− Velem te ne beszélj ilyen hangnemben! – üvölti – Mi történt veled kislányom? Egész éjjel császkálsz, a kutyád hidegen hagyod, anyádnak egy szót sem mondasz…− nem hagyom, hogy befejezze, én is beszállok a kiáltozásba.
− Mindent hidegen hagyok? Te most láttad először a kutyát, akinek amúgy neve is van! – kiabálok rá – Órákat agyaltam, hogy mit kezdjek vele, amíg én a kávézóban vagyok, mert hát igen, én is dolgozom! Itthon mindent én csinálok, az egész nyaramat feladom rád! Az életünkre, magunkra! Lassan, már én vagyok a te anyukád, nem pedig fordítva! Soha nem vagy itthon, hetek óta, egy szót sem beszéltél velem, még telefonon sem! És most te számon kéred rajtam, ilyen módon, hogy hol voltam? – a monológom végére, szinte elmegy a hangon a kiabálástól.
− Teljesen mindegy már! Ugyanis el fogunk költözni. – hangunkat, már lassan a szomszédok is hallgatják. Szédülni kezdek, és úgy érzem, tényleg elájulok.
− Hát te lehet, de rohadtul biztos lehetsz benne, hogy én nem megyek innen sehová! – üvöltöm hisztérikusan.
− Tudod, lenne lehetőségem, egy jobb állásra, Chicagóban. Új életet kezdhetnénk, egy jobb helyen! Van itt valami, amihez ennyire ragaszkodsz?
− Igen, képzeld el, van! – sírógörcs határán állva, még mindig hangosan válaszolok vissza – Amíg te, teljes egészébe kiírtál az életedből, addig én három, igazán fontos embert kaptam! Tudod? Három igazi embert, akik szeretnek, foglalkoznak velem, érdekli őket, mi van velem, veled ellentétben! Soha, de soha nem fogom itt hagyni őket a pénz érdekében, de még csak más miatt sem! – egy kövér könnycsepp gördül végig az arcomon, ahogy belegondolok, az elvesztésükbe.
Anya, mintha mondani akarna valamit, de végül, nem teszi. Becsukja a száját, majd szipogni kezd.
− Kincsem, én annyira sajnálom. – rázza a fejét – Ezt az egészet, amit mondtam. A háromból, az egyik, egy fiú, jól gondolom? – néz rám könnyes szemmel. Bólintok.
− Nem éppen olyan, akire te gondolsz. – motyogom a padlót bámulva – Nem fogom elmondani, csak eltiltanál tőle. Bár, nem hiszem, hogy ez akadály lenne, tekintve, hogy a kávézó állandó vendége. – nevetek föl félig gúnyosan, mert Patrick, szimpla gondolata is jobb kedvre derít.
− Rendben. – bólint – Ha egyszer mégis úgy döntesz, hogy elszeretnéd, én itt leszek. Kevesebb műszakot vállaltam, mert tudom, hogy nem tehetek rád, ennyire terhet, mint amennyi eddig volt rajtad. Igazán sajnálom. – bocsánata őszinte, de korai. Nem haragszom rá, de kell még idő. – Lehet egy utolsó kérdésem? – néz rém félénken, mire megint bólintok – Most nála voltál, igaz?

− Igen.
Érzelemmentesen válaszolok, majd elindulok a lépcső felé, ahol Percy szeretett teljes feje fogad. Halvány mosolyt küldök felé, majd a kezembe veszem, és felsétálok vele a lépcsőn. Ágyamra dobom magam, laptopommal és telefonommal együtt. Az ITunes Store-ra nyomok, majd a kereső mezőbe pötyögök. Sorba ad föl albumokat, s külön számokat, a keresésemre. Az első albumra kattintok, amit feldob, majd a vásárlásra. Néhány percen belül, már a telefonom, csekély zenei kínálatát ékesíti. Fülembe, fülhallgatót dugok, majd elindítom az első számot. Patrick csodálatos hangja csendül fel, először hegedű, majd dob és gitár kísérettel. Még egyszer rápillantok a szám címére, és memorizálom. The Phoenix. Hanyatt fekszem, majd lehunyom a szememet. Bár tudom, nem tesz jót a fülemnek, de maxra hangosítom a hangerőt, és átadom magam a csodálatos dalnak. De még milyen csodálatosnak! Nem csodálom, hogy Vic ekkora rajongó, egyszerűen elképesztő ez a szám. Patrick gyönyörű hangja, olyan tökéletes összhangba van a hangszerekkel, hogy teljesen elalélok, és még csak, ez után következik a My Songs Know What You Did In The Dark. Nem győzöm figyelni azt a sok pozitív észre vételt, amit találok a dalba. Azt hiszem, kedvencemmé vált. Ezt a dalt, háromszor is újra játszom. Egyszerűen, képtelen vagyok betelni vele. Meg persze, a szövege sem utolsó… bizony, Patrick tudja, mit csinálunk a sötétbe. Sorba jönnek a számok. Young Volcanoes, Alone Together… személyes kedvencem a Light ’Em Up mellett, a Just One Yesterday és az album címadó, Save Rock And Roll lett. Meg persze, semmiképp nem szeretném említésen kívül hagyni a Where Did The Party Go-t és a Death Valley-t, aminek a szövegük igazán megfogtak. Leginkább, ahogy elképzeltem, magamat és őt, miközben ezt-azt csinálunk, és ezeket énekli a fülembe… hm, ezt mindenképp megmondom neki. Oh, meg persze a Mighty Fall. Igazság szerint, az egész album elképesztő. Még gyorsan, zuhanyzás előtt, a legújabb albumukat az American Beauty/American Psycho-t is megvettem. Közben természetesen, a 2013-as albumukkal folytattam, de nagyon kíváncsi vagyok, már a másikra is. A szokásos, ujjatlan, sort és tornacipő dolgozós ruhát kapom magamra, hajamat kontyba fogom, összehajigáltam a táskám, majd indulok is munkába. Igaz, negyed tizenegyre fogok csak beérni, de semmiképp sem akarok itthon maradni. Elmotyogok egy sziát a konyhába tüsténkedő anyukámnak, akinek ottani látványa, elég meglepő. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése